Fogadalom helyett

Mire az utolsó, pezsgőtől áztatott szerpentin is kiegyenesedik, mire az utolsó fáradt trombitaszó is elhalkul, mire a szomszéd utolsót káromkodik a besült tűzijáték miatt, mire az utolsó kellemetlen vendég is elhagyja a házat, szilveszterkor vagy újév hajnalán mindenkiben megfogalmazódik legalább egy fogadalomszerű önígéret. Ami aztán vagy valóság lesz vagy nem, de mindenképp irányt mutat az újonnan kezdődő évre.

Amikor elindult 2017, megfogadtam, hogy ez az én évem lesz. Szerettem volna új szokásokat bevezetni az életemben, úgyhogy már január másodikán színházban ültem, és reméltem, hogy minden hónapban megteszem. Persze nem így lett, de enélkül is rengeteg minden történt, amikre mindenképp szívesen emlékszem vissza.

Hogy például a gyes leteltével újra munkába álltam, és fantasztikus sportolókkal találkozhattam. Mehettem pár kört Kiss Norbival és a versenykamionjával a Hungaroringen, kipróbálhattam, milyen egy DTM-es Audi és BMW anyósülésén utazni, Esteban Guerrierivel Monzában, Tiago Monteiróval megint a Hungaroringen, láthattam Michelisz Norbi küzdelmét a vb-címért, judózhattam Karakas Hédivel, élőben láttam Hosnyánszky Norbi elképesztő csavargólját a görögök elleni vb-elődöntőben, találkoztam Valtteri Bottas-szal és Daniel Ricciardóval, jártam Zakynthoszon, Tenerifén és Izlandon, láttam férjhez menni az egyik legjobb barátnőmet, láttam felnőtté érni a másik legjobbat, újra egymásra találtunk a harmadik legjobbal, lett egy új negyedik legjobb, kialakítottunk egy új, békés életritmust az exemmel, és számtalan, elképesztő mennyiségű fantasztikusan vicces, boldog, keserves, de mindenképp érzelemgazdag pillanatot éltem át a lányommal, aki most épp popcornt majszol, mesét néz, közben a bálnákról kérdezget. És pityereg, mert a mesében meghalt egy madárka.

És igen, láttam én is kopasz kis tollatlan madárkává válni az anyukámat, akivel az utolsó napjaiban olyan közel voltunk egymáshoz, mint addig az életben soha. Ahogy így január elsején végiggondolom nemcsak az elmúlt, hanem az eddigi éveimet is, nehezen találok klasszikus anya-lánya élményeket a múltamban. Nem voltak nagy beszélgetéseink, nem voltak hahotázós közös játékaink, nagy társasozások, kártyázások, együttsütések-főzések, összebújások, ölelkezések, de voltak tanulságos viták, a vitáknak köszönhető felismerések, lábmasszírozások, közös kávézások, nevetések, amik minden fájdalmukkal együtt megszépítik az utolsó, és kicsit az összes együtt töltött évet is.

Nincsenek terveim erre az évre. Nem merek, nem akarok és nem is tudok tervezni. Álmaim vannak, vágyaim és céljaim, de nem fogadok meg semmit. Kérni és kívánni csak egy dolgot tudok. Nem boldogságot, nem is békét, nem nyugalmat, hanem mindazt, ami segíti ezek megteremtését: időt. Több időt a gyerekemmel, a szeretteimmel, a barátaimmal. Időt magamra, időt magamnak. Sok-sok időt arra, ami jó érzéssel tölt el, időt arra, hogy tanuljak, hogy változzak, hogy fejlődjek. Időt az emlékezésre, időt az álmodozásra. Időt az álmokon dolgozásra, időt a valóra váltásukra. Időt szeretnék a lehetőségekre, időt az élményekre.

És ugyanezt kívánom mindenkinek: időt. Több időt. Még több időt.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry