Közzétéve: 2017.12.29. | Kőváry Anett
Látjuk persze, hogy szárnyal az idő, nő a gyerek, egyre nagyobb pizsama kell, egyre nagyobb zokni és cipő. Van, hogy hónapokig csak a lába nyúlik, akkor hetente kell új méret a nadrágokból, aztán meg a felsőteste próbálja behozni a lemaradást. Halljuk is az idő múlását, az egyre kerekebb mondandók formájában, az egyre viccesebb szóhasználatból, az egyre élesebb logikából. Érezni is, amikor már igényli, hogy egyedül is játsszon kicsit, és mikor – a legfájóbb – azt mondja, nem akarok beszélni róla anya.
Hiszen neki van már magánélete is. Nem tudok mindent az oviban töltött napjairól, nem mindig tudom, megbántotta-e valaki, azt sem tudom, kivel játszik, volt-e konfliktusa, ezek már az ő dolgai. Hol vannak már az átgügyögött napok, mikor szinte remegtem azért, hogy tudjak vele rendesen kommunikálni, most meg olyanokról beszélgetünk, hogy gejzír, szélnyírás, radar, hurrikán, szupercella (ki gondolná, hogy pilóta az apja?!).
Abból is látom, milyen nagy már, hogy teljesen egyedül fürdik és mosakszik, vág és színez, kezeli a tévét és felismeri az autómárkákat. És csacsog, csacsog, csacsog reggeltől estig. Érvel, megerősít, időnként ködösít, kérdez, utasít, szembesít, kiáll magáért, és szót is fogad.
És abból is látom, hogy milyen gyorsan nő, hogy valahogyan – fogalmam sincs, miért ezen a napon – minden év december 29-én kiáll a teraszablakba és megnézi az aznapi havat. Vagyis minden évben megtekint. Mert a képek tanúsága szerint nemcsak a haja lett kócosabb, a pizsije nagyobb, de nálunk az elmúlt három évben mindig volt egy kis hó december 29-én.
Van hát, ami nem változik.
Legutóbbi bejegyzések