Az első karácsony anya nélkül

Közzétéve: 2017.12.25. | Kőváry Anett

Persze semmi sem úgy történt, ahogy szerettem volna. Sőt, kevésen múlt, hogy egy életre meg nem utáltam a karácsonyt. Nem feltétlenül az összeset, de ezt az elsőt anya nélkül majdnem biztosan.

Egészen 23-án estig tartottam magam a tervhez, hogy márpedig ez gyönyörű és meghitt karácsony lesz a gyerekemmel, nevetéssel, öleléssel, játékkal. Akkor már elkezdett nehezedni a szívem, mikor berángattam a fát a nappaliba és elkezdtem a díszítést. Amióta Olívia megszületett, minden karácsonykor együtt öltöztettük a fát. Anya mondta mindig, hova kell még dísz, jól vannak-e fent az égősorok. Most meg csak álltam ott egyedül, nyelve a fenyőízű könnyeimet. Pakolgattam egymás után a gömböket, csillagokat, csengettyűket, és csak arra gondoltam, mennyit poénkodtunk mindig a csecsa fán, meg a rá aggatott vállalhatatlan mennyiségű díszen. Eszembe jutott az a karácsony a régi albérletemben, mikor nem volt még gyerekem, leendő exem, kutyám se, macskám se – leszámítva azt a szerencsétlen kis kormost, akit ingyen elhozhattam valahonnan, de egy nap után továbbajándékoztam, mert képtelen voltam felelősséget vállalni érte -, amikor hárman aludtunk egy ágyban és egyszer csak megszólalt apa navija, hogy száz méter után forduljon jobbra. Anya fuldoklott a nevetéstől, a könnyei potyogtak, úgy szólt apának, “apuka, fordulni kell”, apa meg semmit nem hallott, mert olyan mélyen aludt, mi meg csak vinnyogtunk, megszólalni se tudtunk, úgy röhögtünk. Eszembe jutott, hogy dicsérte mindig az ízlésemet, hogy tudta mondani mindig, “gyönyörű lett, Anettkám”. Eszembe jutott, hogy piszkálta mindig a folytonalvó apámat, éllel, szurkálva, ahogy csak ő tudott piszkálni.

Olyan szép lett a fa, mint még soha. Eszembe jutott a tavalyi karácsony, a fényes nadrágja volt rajta a csillagos pulcsival, akkor már egy hónapja tudtuk, hogy agyi áttétek, de nem gondoltuk, hogy az az utolsó karácsony. Eszembe jutott a színező és a ceruzák, az utolsó ajándék, a hosszú esték, amíg én színeztem, ő rejtvényt fejtett, mert nem akart elbutulni.

Nem juthatott eszembe több emlék, mert egy perccel azután, hogy végeztem a fával, megjelent a lányom az ajtóban, egyikünk se tudott szólni a meglepetéstől, ő a fától, én tőle kaptam sokkot, soha nem szokott éjszaka felébredni és kijönni az ágyból, én se szoktam egyedül, titokban angyalosat játszva fát öltöztetni, néztünk egymásra döbbenten, mire ki tudtam préselni magamból egy „pont most akartalak felébreszteni”-t. Megnézegettünk a fán mindent, megölelgettük egymást, lefeküdtünk. Elolvastam egy cikket az elhunyt nélküli első karácsonyokról, és megfogadtam, hogy én márpedig nem fogok összeomlani. Vártam a karácsonyi csodát.

Nem jött be a reggelire tálalt karácsonyi, csokis panettone. A citrusos íz, a szokatlan állag, nem tudom, mi miatt, de egy falatot evett csak belőle, azt is hosszú percekig forgatta a szájában. És én összeomlottam. Hogy semmi sem jó, amit csinálok, hogy nem tudok finom reggelit készíteni, nem tudok finomat főzni, pedig még – életemben először – töltött káposztát is csináltam, paradicsomosan, ahogy anya.

Összeomlottam. Összeomlottam, hogy reggel 9-kor nincs már túl a harmadik kávén az anyukám, hogy nem sorolja nekem az ünnepi teendőket, hogy nem segít nekem mindennel időben elkészülni, hogy nem készülődik ötven percet a fürdőszobában, hogy nem pakolja át a konyharuhás fiókot a tálcásba és fordítva, hogy nincs ott kis rekeszben a bejgli és a mézeskrémes a pulton, hogy nem hallom az idegesítő kopogós papucsát, hogy nem érzem az illatát, hogy nem fotózgat, hogy nem küldi el apámat valamiért a boltba, hogy nem ül ott a széken egyik könyökét a támlára, a másikat az asztalra támasztva, és nem kritizálja apát, amiért az egész konyhát kidekorálja, míg a halászlét készíti. Zokogtam hangosan, vigasztalhatatlanul, mint egy kisgyerek. Magamhoz öleltem a kórházi köntösét, csak kicsiket szippantottam az illatából, próbáltam hagyni belőle, nehogy kiszagoljam egyszerre mindet. Magzatpózban hüppögtem. Az anyukámat akartam karácsonyra.

Mire megjött a gyerekem apja, hogy átvigye a lányt, kicsit összeszedtem magam, de igazából csak a könnyeim fogytak el, a borzalmasan fájdalmas ürességérzés nem. Egyedül maradtam. Teljesen. De nem bántam. Egyedül kellett lennem és kellett egyedül lennem, hogy összekaparjam a darabjaimat. Nem tudtam boldog karácsonyt kívánni senkinek, nem akartam, hogy bárki boldog karácsonyt kívánjon, csak tettem a dolgomat, mint egy robot. Jamie Oliver receptje szerint sütöttem a pulykát, volt vele munka, de tényleg szaftos lett és omlós. A brownie-nak lett valami fura íze a zabliszttől, nem is értem, mit gondoltam, van benne fél kiló cukor és csoki, de a liszt legalább teljes kiőrlésű. Becsomagoltam az összes ajándékot, kizártam a napsütést a házból, felkapcsoltam az összes karácsonyi fényt, ittam egy pohár bort, hajat mostam, felöltöztem szépen, sminkeltem és  vártam a lányomat. Levelet írtam neki az angyalkák nevében arról, hogy mennyire jó kislány, ezért megkap mindent, amit szeretett volna.

Hosszú, szoros öleléssel üdvözölt, pedig alig pár órája váltunk csak el. Izgatottan bontotta ki az ajándékait, boldog volt, amiért anya is kapott, mert akkor anya is jó, boldog voltam, mert nekem is volt meglepetés kollégáktól, Anitától. Pulykát ettünk és brownie-t, majdnem éjfélig játszottunk az őrjárgánnyal, a legóval, a kirakóval.

Egymást átölelve aludtunk el. Imádlak, anya – ezt mondta.

Mire felébredtünk, apukám már itt volt. Kis rekeszben hozta a pogácsát, amit ő sütött, a halászlét, a krumplit, a hagymát, a bejglit. Meg a karácsonyi csodát.