Karácsonyi vallomás: Egyedülálló anyának lenni szívás

Az Igazából szerelem emlékezetes táblás jelenete óta tudom, hogy karácsonykor igazat mondunk. Nem mintha máskor nem, de ilyenkor valahogy könnyebben lesz őszinte az ember. És mivel mostanában egyébként is érzelmek tucatjait élem át szinte percenként váltakozva, van annyira elegem ebből a lelki hullámvasutazásból, hogy le merjem írni, mennyire unom az egyedülálló anyaságot.

Mert be lehet csomagolni ezt a dolgot mézeskalácsillatú, hópihemintás, ropogós díszpapírba, köthetünk rá aranycsillámtól ragacsos masnit, attól a tény még tény marad: egyedül lenni a gyerekemmel – különösen karácsonykor – óriási szívás. És nem, nem kellenek a szánalmas, kamuszagú önvigasztalások, hogy de örüljek neki, hogy van a lányom, és nem is vagyok igazán egyedül, mert ő itt van nekem, meg az sem kell, hogy csak az a lényeg, hogy együtt legyünk, az sem, hogy ezek lesznek a legszebb karácsony-emlékei, nem. Hogyne örülnék neki, hogy van ő nekem, velem, hogyne lennék boldog, hogy szép karácsonya lesz, de ezzel együtt hogyne vágyhatnék arra, hogy ne kettesben üldögéljünk a karácsonyi asztalnál?

Nem azért írom ezt, mert azt sem tudom, hány éjszaka telt már el az elmúlt időszakban köhögés- és lázcsillapítással váltakozva, és nem is azért, mert nem csinálom mindezt pont annyira ösztönből, mint szeretetből, hanem mert annyira jó lenne, ha valaki egy ilyen éjszakán egyszerűen csak annyit mondana: nyugodj meg, minden rendben van.

Nem is azért írom ezt, mert nem tudom egyedül beállítani a fát a talpba, majd a talppal együtt a nappaliban a helyére, csináltam ezt akkor is gyakran, mikor szingli voltam, hanem mert annyira jó lenne, ha valaki végre azt mondaná, igyál egy pohár bort nyugodtan és nézd meg, egyenes-e.

Nem azért írom ezt, mert le akarnám adni a 0-24 órás szolgálatot, hanem azért, mert szeretnék egyszer végre úgy elugrani kenyérért, ásványvízért, paradicsomszószért, köhögéscsillapítóért, hogy ne kelljen a gyerekemet is magammal cipelnem, sínadrágba, sálba-sapkába, csizmába öltöztetve, miközben otthon kellene pihennie.

Nem azért írom ezt le, mert nem tudom vállalni a sorsomat, azért írom ezt le, mert egyszerűen úgy érzem, elég volt.

Elég volt a késő esti tinderezésből, a bárgyúbbnál bárgyúbb cset-párbeszédekből, elég volt a saját magamat hibáztató áthallásokból, mert nem, nem én akartam, hogy így legyen. Elég volt a rámpirításokból, hogy miért nem tettem meg mindent a kapcsolatomért, persze, élhetnék tovább egy feszültséggel teli viszonyban. Elég volt az ál-nyugtatásokból is, hogy majd jönni fog, majd máshogy lesz, majd, majd, majd, majd. Nem. Nem megy egyszerre az egyedüllét és a türelmesség, karácsonykor különösen nem.

Megosztani akarom az érzéseimet, a gondolataimat, a boromat, az ünnepi vacsorámat, a rémületemet, a fájdalmamat, a kétségbeesésemet, a kimerültségemet, a terveimet, a vicceimet, a csomagolandó ajándékokat, a mézeskalácsomat.

Igaz, végtére is én választottam ezt az életmódot, de nem azért, mert ez tesz boldoggá, hanem mert ez biztosította a nyugalmamat. Ahogy volt bátorságom annak idején meglépni mindezt, úgy van bátorságom leírni is az igazat. Mikor máskor, ha nem karácsonykor.

Nem akarok több magányos ünnepet, mert kevés ennél fájdalmasabb dolog létezik a világon.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry