Közzétéve: 2017.12.21. | Kőváry Anett
Nem lettem azonnal anya, amikor a lányom megszületett. Nem is tartom igaznak a mondást, hogy a gyermekkel születik az anya is. Biológiailag, funkcionálisan biztosan, de a lelki kötődés csak lassan alakult ki. Habár ez sem igaz, mert kötődtem hozzá, hogyne kötődtem volna, a saját vérem végtére is, félig belőlem lett kisember, de mégsem volt meg az az őrületes, feltétlen rajongás iránta az első percben, mint amit most, évek elteltével érzek iránta. Igazából a saját anyukám halálával lettem úgy mélyen, minden sejtemmel anya.
Imádjuk a “Találd ki, mennyire szeretlek” című mesét, még a Végvári Ági javasolta, valamikor tavaly, azóta bárhol látjuk a tévében, azonnal felveszem. A mese mintájára szoktuk mondogatni egymásnak, mennyire szeretjük egymást. Amilyen sötét van éjszaka! – mondja a lányom. Annyira szeretlek, amennyi óceán van a vízben! – mondom én. – Én is annyira téged! – mondja ő. És ezt a végtelenségig folytathatnánk. Egymásba vagyunk szerelmesedve, az ölelésünkben nehéz megmondani, hol érek véget én, és hol kezdődik ő, de nem volt ez mindig így.
Az első év – felesleges szépíteni – rémálom. Főleg első gyerekkel. Ha most születne gyerekem, már tudnám, mire kell számítanom, nem paráztatnám magam feleslegesen hülyeségek miatt, mint például az, hogy nem eszik eleget a gyerekem. Akkor viszont csak túlélni akartam minden egyes napot, nem találtam szépet semmiben, nem tudtam élvezni, mert egyszerűen nem volt élvezetes.
Gyötrelmes volt. Megszokni, elfogadni, hogy az életem végérvényesen megváltozott, és hogy már örökké valaki más lesz az első; beletörődni az alárendeltségbe iszonyú nehéz volt. Mintha ez alapból nem lett volna elég, mindehhez jött a lelkifurdalás, miközben nem volt senki, aki elmondta volna, hogy ez teljesen természetes. Hiába volt a testem része, hiába lett belőlem, mégis idegenek voltunk egymásnak, és idő kellett, hogy a mélyszerelemmel átitatott kötelék is megszülessen köztünk.
Ahogy teltek a hónapok, ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, ahogy egyre jobban megismertem őt, egyre inkább kezdtem érezni ennek az anya-lánya dolognak a misztériumát is. Most pedig, hogy az én anyukám már nincs, valami olyan varázslatos, elmondhatatlanul mesés csodává alakult át ez az egész, hogy az másnak olvasva már-már émelyítően giccses. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy az elmúlást a bőrömön érezve kezdem értékelni a jelent. Ettől lesz napról napra szorosabb és hosszabb az ölelés, ettől gyönyörködöm benne még jobban meghatódva, ettől érzem azt, hogy mindig és csakis vele akarok lenni, ettől érzem magamhoz olyan közel őt, amennyire még akkor sem éreztem, mikor a testemen belül létezett. Ez nem jelenti azt, hogy eddig nem szerettem, jézusom, hát imádom, a mindenem, most viszont valahogy más szintre került a kapcsolatunk.
Igen, ez a megfelelő kifejezés. Nemcsak felnőtté, hanem anyává is váltam, mikor az anyukám meghalt.
Legutóbbi bejegyzések