A leghosszabb éjjel

Mint egy Fekete István regényben, úgy készültünk mi is a télre kislánykoromban. Behúzódunk lassan lyányom – mondta mindig nagyapám. Összeszedtük a diót, összehúztuk a faleveleket, bepakoltunk minden cserepes virágot, a disznóólba még több szalma került, hogy védje és melegítse az állatokat. Addigra megtelt a kamra lekvárral, befőttel, mákkal, babbal, a pincébe be se lehetett lépni a rengeteg gyökérzöldségtől, mondjuk nem is nagyon szerettem azt a dohos, büdös mélyedést. Nagyapám előkészítette szépen a tüzelőt, és ahogy hidegre fordult az idő, már bent szerelte a bicikliket nagyanyám mellett a konyhában. Pattogott a tűz a sparheltban és az olajkályhában is, recsegett a Kossuth rádió, a jégvirágos ablak előtt karácsonyi kaktusz nyílt. Nagyanyám a viaszosvászon terítőn gyúrta a tésztát, mindig gyúrt valamit, csak legyen bőven kislyányom – ezt mondta. Nagyapám néha napokig törte a diót, morzsolta a kukoricát, mindig talált tennivalót. Nem volt egy bőbeszédű ember, de olyankor, tél elején valahogy még ő is elcsendesedett. Hiába nem volt hívő, érezte ő is, hogy ideje van az elhalkulásnak.

Izlandon már november elején kiteszik az ablakokba, házakba a karácsonyi fényeket. Olyan rövidek ott az őszvégi nappalok, hogy próbálnak gyertyákkal, fűzérekkel áthatolni a sötétségen. Nemcsak karácsonyig számolnak vissza, hanem december 21-ig. Az év legrövidebb napjáig, az év leghosszabb éjjeléig.

Egy misztikus nap, amikor a fény születik. A nap, aminél tökéletesebben semmi sem szimbolizálja, hogy a legmélyebb rosszból is van kiút. Ezután – ha csak percekkel is, de – hosszabbodnak a nappalok, újra egyre több időt kap a világosság. Miközben a tél is megkezdődik. Talán nem is bírnánk ki, ha nem úgy menne bele az ember az egyre keményebb hidegbe, hogy közben érzi a reményt a tavaszra. De ilyenkor, ilyenkor még nem a tavaszra gondolunk. A természet is magába fordul, szótlanná válik, a halkan hulló hó csak tetézi a csöndet. Elbújik ilyenkor kicsit az ember is, kevesebb a buli, üresek az utcák, keressük a finom fényeket az otthonunkban és magunkban is. Átgondolunk mindent, ami átgondolásra vár, néha sírunk, néha mosolygunk, néha elgyengülünk, de összességében erőt gyűjtünk. Elfogadjuk, hogy most éppen nem nálunk süt többet a nap, máshol van dolga, máshol élvezik erejét, melegét. Amikor meg nekünk páváskodik, a Föld másik felén fogadják el, hogy most egyszerűen nekünk jobb.

Fény születik ma. Hit születik ma. Remény is születik. Ennél hosszabb már nem lehet a sötétség. Ennél rosszabb már nem lehet a rossz. Holnap máris tovább lesz világos, de ahhoz előbb kell a nagy sötétség. A legnagyobb, legfélelmetesebb, legmakacsabb sötétség.

A legnagyobb fájdalomból – ha lassan is, de – a legnagyobb boldogság születhet. De ahhoz egy kicsit megsemmisülni, összeomlani kell.

Havazik. A hóesés is mintha sürgetné kicsit a világosságot.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry