Hogy lehet ennek értelme?

Van, hogy egymástól teljesen független események összeállnak szép egésszé. És van olyan is, hogy egymástól független események csak még erősebbé teszik a kétkedést, a bizonytalanságot, a félelmet.

Nehezen találni parkolóhelyet az óbudai adventi vásár környékén. Főleg szombaton, főleg karácsony előtt egy héttel. Két-három kört is mentünk a környékbeli panelek között, mire találtunk egy helyet, nem is túl messze a forgatagtól. Szűken fért csak be a kocsim a BMW és a Ford közé, annyira, hogy a gyerek csak a csomagtartón keresztül tudott kimászni, de élvezte. Már messziről hallottuk a színpadról szóló zenét, táncikálva szaladtunk a macskaköves úton. Felkaptam az ölembe, úgy ringattuk magunkat tovább, nevetett, akárhányszor megszólalt a trombita. Kürtőskalácsot akartunk enni, de megláttuk, hogy van churros, inkább azt választottuk. Elmajszolgattuk a ropogós fánkszerű édességet, nekem maradt a forró belga csokiszósz, neki a csokis tejszínhab. Ahogy befejeztük, azonnal indulni kellett a körhintához. Kiválasztott egy lovacskát, boldogan kapaszkodott kis ujjatlan kesztyűs kezével. Haragudtam magamra, amiért nem a rendes kesztyűt adtam rá, de annyira akart jégvarázsolni, hogy nem tudtam nemet mondani neki. Befizettem előre három körre, vártuk az indulást.

Néztem, ahogy nevet, ahogy kacag, ahogy nézelődik, ahogy nyújtja a kezét, hogy csapjak bele, ahogy keres a tekintetével, ahogy élvezi. Néztem őt, csak néztem végig a három kör alatt és arra gondoltam, istenem, miért kell ennek elmúlnia. Miért kell bárminek elmúlnia. Nem akart a harmadik kör végén leszállni, úgyhogy csak lovat cseréltünk, és jöhetett újabb két perc. És egy újabb, mert kaptunk ajándékba egy ötödik kört. Még négy percen át figyelhettem megint, ahogy élvezi a pillanatot, ahogy nem gondolkodik óvodai ünnepségen, nem stresszel karácsonyi ajándékokon, nem agyal elmúláson, nem fél megszűnéstől, nem kattog halálon. Csak él.

Kicsit szédelegve szállt le a körhintáról, vettünk még angyalkás karácsonyfadíszt, kürtőskalács helyett gofrit nutellával, tejszínhabbal csokiszósszal. Mire visszaértünk a kocsihoz, a BMW-s szerencsére kiállt mellőlünk, így már könnyen be tudtunk szállni. Beszélgettünk hazafelé, otthon teát főztem, készítettem a vacsorát, mikor érkezett a hír. Meghalt Fábián Juli énekesnő. 37 éves volt. Rák. Egy órával később egy másik hír, meghalt az újszülött hármasikrek anyukája.

Hidegrázás, döbbenet, feltépett seb. És újra a válasz nélküli, rettegett kérdések. Hogy higgyek így abban, hogy van bárminek értelme. Hogy hihetek benne, hogy van értelme a körhinta mellett állni, van értelme cukorba fojtott gofrit enni, hogy van értelme meghatódni, hogy van értelme szeretni, hogy van értelme hinni, és főleg, hogy van értelme elhitetnem, hogy van értelme.

Nem látok értelmet egy csodálatos, élettel teli énekesnő váratlan elmúlásában. Nem látok értelmet egy izgatott, várakozó, reménykedő kismama tragédiájában. Nem látok értelmet a gyönyörű gyermekét elvesztő szülő gyászában, ahogy nem látok értelmet a hármasikrek árvaságában sem.

Nem tudok úgy felébredni, hogy ne arra gondolnék, talán ez itt az utolsó napom. Nem tudok úgy lefeküdni, hogy ne félnék attól, reggel nem ébredek fel. Nem tudok nem arra gondolni, hogy az időm véges. Nem tudok úgy tenni, mintha lenne elég időm.

Nem tudom, meddig tart ez a zaklatott állapot. Nem tudom hogy a gyászévvel együtt elmúlik-e, és lassan elfogadom-e majd saját halandóságomat, de most még sokszor hiszem őrülethez közeli állapotban, hogy lehetek az első ember, aki túléli a saját halálát. Hogy nálam kiderül majd, van örök élet, az én történetemnek nem lesz vége, mert nem lehet az az értelme, hogy egyszer vége van.

Persze, az is lehet, hogy csak újra ki kell menni a körhintához.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry