Közzétéve: 2017.12.17. | Kőváry Anett
2014 decemberében írtam ezt a bejegyzést. Azóta megint eggyel kevesebben vagyunk. Talán hiba volt nem megtenni mindent ezért az álomért.
Száraz fagyos reggelek voltak. Amikor a hólapát járdát karcoló hangjára ébredtünk, szinte repültünk az ablakhoz, mert tudtuk: havazott. Olyankor mindig késve kezdtünk neki a diszítésnek. Apa a bejáratnál lerázta a fáról a havat, s a fenyővel együtt behúzta a karácsony illatát is a házba. Mindig valami különös érzékkel választott ugyanolyan ronda fát évről-évre: ritkás, csenevész, kacska tűlevelűk tartották a díszeket. De nekünk így is mindig az volt a legszebb. Amíg szaloncukrot kötöztünk unottan, és tettük a seprű nyelére, addig apa próbálta beleszuszakolni a fát a talpba. Sok minden elhangzott olyankor, amik általában csak a karácsonyfa beállításakor zengik be a házakat, s amiknek a jelentését csak felnőttként értettem meg. Anya a vacsorát készítette, miközben a nővéremmel a legnagyobb izgalommal vettük elő az ünnepet a díszes dobozokból. Egy zöld- és mindenféle színes csíkos gömb volt a kedvencem. Csak úgy ömlött róla a csillám minden évben, de valamilyen csoda folytán mindig maradt rajta. Sorra akasztottuk az ágakra a ragyogó, giccses pompákat, kész művünket saját készítésű angyalhajjal dekoráltuk. Alufóliát tettünk a nagyi tésztavágójába, így készültek el az ezüstös csíkok. Mikor végeztünk, átszaladtunk nagyiékhoz, hogy az ő fájukat is feldíszítsük.
– Anya megfőzött már? – kérdezte mindig.
– Még nem. – válaszoltuk mindig.
Különleges angyalkák voltak a nagyiék díszei között. A fejük talán fagolyóból, nem emlékszem már pontosan, a kezük, lábuk, szárnyuk valamilyen színes, fényes papírból volt meghajtogatva.
Kora délután hazanyargaltunk, csúszkáltunk a letaposott hótól síkos úton, rúgtuk az út szélén a szűz havat, haraptuk a telet, habzsoltuk a gyerekkort.
Otthon szép ruhába öltöztünk, betettük buta kis ajándékainkat a fa alá. Rajzlapokra ragasztott karácsonyi képeslapból fűzött könyv, karácsonyfadísz, rajz – ilyenekre futotta.
Szürkületkor már láttuk nagyiék feje búbját elbicegni az ablak alatt, akkor már tudtuk, nem kell sokat várni. Találgattuk, melyik lehet a mi ajándékunk, miközben sejtettük, hogy lesz megint gagyi barbiehoz gagyi ruha, gagyi lego, zokni, sál, sapka, pulcsi, mandarin. Mégis úgy örültünk.
Csillagszórót gyújtottunk. Nem volt szokás közösen énekelni, mi egyszerűen csak együtt voltunk. Minden színpadiasság nélkül.
Megvacsoráztunk, nézegettük az ajándékokat, miközben karácsonyi film ment a tévében.
Az éjféli misén mindig levettem a sapkámat, hogy szerelmem, Tóth Gabi nagylánynak tartson.
Aztán nagyot aludtunk. Másnap is karácsonyunk volt. Boldog.
Múltak a karácsonyok, múltak az évek.
Aztán eggyel kevesebben lettünk. Aztán még eggyel.
Aztán mindannyian egyre messzebb lettünk.
Elfogadtuk, de meg soha nem szoktuk a változást.
Ahogy a hó nélküli, enyhe teleket is csak úgy tűri az ember, de nem szereti.
Már nekem is van lányom. Azt mondják, pár év, észre sem veszem, s már ő is sapka nélküli nagylány akar lenni az ő tóthgabijának.
De addig még van néhány karácsony.
Addig még lesz néhány zöld csíkos üveggömbje.
S talán lesz még nekem is egy karácsonyom otthon. Mindenkivel.
Legutóbbi bejegyzések