A lovak tényleg tudnak valamit

Nem értettem, soha nem értettem az állatokhoz való túlzott ragaszkodást. Vidéki lányként nőttem fel, nálunk a háziállat mindig kinti jószág volt, kutya, macska soha, vagy csak nagy ritkán jöhetett be a házba. Mindenki tudta a helyét, szerettük, simogattuk őket, de olyan hatalmas rajongás, túlzott kötődés nem alakult ki velük soha. Valahogy emiatt nem értettem például a lovakkal kapcsolatos hatalmas misztériumot sem. Egészen addig, míg testközelbe nem kerülhettem ezekkel a lenyűgöző állatokkal.

Anita barátnőm vitt el egy barátnőjéhez, Hajnihoz. Egy hűvös, szeles nyári nap volt, emlékszem, mert féltem tőle, hogy fázni fogok, de aztán egész délután eszembe se jutott sem az időjárás, sem semmi más a lovon kívül. Ehhez hozzájárult a mesés környezet is, a Csabdiban lévő lovarda egy domb tetején áll, belátni onnan az egész környéket, olyan, mintha egy kis magyar Toscanába csöppenne az ember. Hajni hosszasan mesélt a lovakról, természetükről, félelmeikről, reakcióikról, mindenről szinte, ami csak elmondható róluk. Minden szavából süt a szeretet, a rajongás és ami a legfontosabb: a lovak iránti tisztelete. Volt bennem egy kis gyomorideg még úgy is, hogy tudtam, nem fogok lóra ülni, de hát mégiscsak több száz kilós állatokról van szó. Az izgatottságom viszont elnyomta a félelmemet, és amikor elkezdtünk Zorróval dolgozni, valahogy másodpercek alatt megértettem a szinte függőséget okozó lómániát.

Az állatból sugárzó nyugalom, harmónia és határozottság, az együttműködésre való készség, de főleg a biztonság, amit mellette éreztem, mind segített abban, hogy észre se vegyem a kocsimban felejtett telefonom hiányát, és csak arra figyeljek, hogyan hajtom végre a tréner utasításait. A három-négy órás tréning végére megtudtam magamról, hogy nem minden helyzetben vagyok teljesen határozott, és hogy ezekben a bizonytalan szituációkban előszerettel nyúlok kedvességhez, nyájassághoz. Kiderült az is, vagy inkább megerősített, hogy tudok türelmes lenni, csak akarnom kell. És azt is megtudtam, hogy kevés jobb érzés létezik annál, mint hozzábújni egy lóhoz. Annyira jó volt, hogy másodszor is visszamentem, akkor – ha lehet – még több tanulsággal a zsebemben távoztam. Az pedig, hogy átélhettem, ahogy a lovat csupán a hangommal utasítom, mámorító volt.

A szó szigorúan vett értelmében ez nem terápia, de mégis felfogható annak, mert annyit ad, annyira feltölt, annyira elvarázsol, kiemel a problémákból, hogy aztán újra és újra át akarja élni az ember. Sok mindenre jó volt kétszer is együtt dolgozni a lovakkal, aminek viszont a legjobban örülök, hogy már értem: nem véletlenül veszi körül misztérium a lovakat.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry