Közzétéve: 2017.12.11. | Kőváry Anett
Nehéz napunk volt, pedig valójában nem történt semmi. Kétszer is kiabáltam, üvöltöttem vele, visszagondolva hüyeségekért. Előbb azért, mert dobálta a brémai muzsikusok plüssváltozatából azt az idétlen kis tépőzáras kutyát. És milliószor megkértem már, hogy bent ne dobáljon semmit. Aztán azért, mert az ebédnél kígyósat játszott a kenyér héjával, és ahelyett, hogy ette volna a levest, azt mondta nevetgélve: “feléd tart”.
Nem azt, hogy odamegy hozzád, arra kúszik, satöbbi, nem, a négyéves lányom azt mondta: “feléd tart”. És én kiabáltam. Nem miatta, nem is a kenyérhéj, vagy a brémai kutya miatt. Magam miatt. A napok óta tartó hideg, az egyre halmozódó problémák az életem minden területéről, és végtére is a tehetetlenség volt az, ami kétszer is elszakította a cérnát nálam. Kenhetném még olyanokra is, hogy a premenstruáció, a fogyó hold, az ünnepek közeledte, a közelgő hónapforduló, és mindezek egyszerre, vagy tetszőleges variációjuk. Az igazság csak annyi, hogy nem vagyok én anyaisten, és nem is akarok anyaistent játszani. Csak egy hétköznapi anya vagyok, esendő, néha sérülékeny idegrendszerrel. Anya vagyok, aki nem akar kősziklának, rendíthetetlen mamutfenyőnek tűnni a gyereke előtt, anya vagyok, aki néha ordít, kiakad, de tudja azt mondani a gyerekének, “bocsáss meg nekem, egy igazi seggfej voltam”. Nem akarok én úgy tenni a gyerekem előtt, mintha a világ karácsonyi fényektől ragyogó, girlandokkal dekorált, angyalokkal teli csillámhógömb lenne. Nem akarok úgy tenni, mintha minden nap kakaóízű mámorban telne. Nem akarok úgy csinálni, mintha a sütiillat elnyomhatná a könnyeket. Nem akarok hibátlan lenni, nem akarok mindentudó lenni, nem akarok porcelánszobor lenni a szemében. Hús-vér ember akarok lenni előtte: időnként csetlő-botló, de mindig felálló, üvöltő, de elhalkuló, síró, de végül megnyugvó ember. Nem akarom, hogy istenítsen, nem akarom, hogy istenként nézzem rám. Akarom, hogy lássa a hibáimat, és tanuljon is belőlük. Akarom, hogy lássa a törekvésemet, lássa a kudarcaimat, lássa az elgyengülésemet és a megerősödésemet. És akarom, hogy ő is tanítson, hogy nézzen rám bölcsen, hogy nyugtasson meg, hogy fejtse meg a világot nekem duplózás közben, fogja meg a kezem, borítsa rám édes teste biztonságos melegét, simuljon az ölembe, ölelje a nyakamat, hogy elhitesse velem: van értelme nem belehalni.
Mert az én esendő anyám majdnem három hónappal ezelőtt bizonyította, mennyire esendő, és hogy mennyire nem istenség. Az ember, akiből lettem, az egyetlen, akit szó szerint kívülről-belülről ismertem, és akiről mégis annyi mindent nem tudok, az egyetlen, akinek hamarabb láttam a méhét, mint az arcát, az ember, akiből vagyok, meghalt.
Az azóta eltelt időben nem is annyira a fizikai hiánya fáj – hiszen távol éltünk egymástól már hosszú ideje -, hanem a halandósága, a végessége, a múlandósága, az eltűnése az, ami vigasztalhatatlanul megrémiszt. Mert a gyász nem úgy van, hogy ül az ember az elhunyt sírja mellett – nem is tudtam még hazamenni az anyám sírjához, amióta eltemettük -, vagy úgy, hogy mindennap vörösre sírt szemekkel jár-kel, nem. A gyász belerágja magát minden gondolatba.
A gyász miatt rettegek attól, hogy nincs időm, a gyász miatt akarok meghalni, és a gyász miatt nem akarok meghalni, a gyász miatt akarok nevetni és a gyász miatt félek nevetni, a gyász miatt érzem azt időnként, hogy megőrülök, és a gyász miatt félek, hogy helyrehozhatatlanul elrontom, a gyász miatt van végtelen lelkifurdalásom, a gyász miatt romlik el a kocsim, a gyász miatt hűl dermesztőre az otthonom, a gyász miatt félek a tömegtől, a gyász miatt utálok mindenkit, akinek van a anyja, és úgy általában az embereket, a gyász miatt nem jó sehol és nem jó semmi, a gyász miatt félek felkelni és elaludni, a gyász miatt nem tudom, hogy mi történik velem, a gyász miatt fordult fel teljesen az életem.
A gyász miatt várom és félem is az ünnepet, és a gyász miatt félek elengedni a gyerekemet. A gyász miatt kiabálok rá hülyeségekért, és a gyász miatt nem akarok neki anyaistent játszani.
Egy kérdésekkel, félelmekkel és kételyekkel teli időszak, amihez még csak hasonlót sem éltem át soha.
Semmi alól nem ad felmentést, de szinte mindenre magyarázat.
Legutóbbi bejegyzések