Amikor úgy volt, hogy az exeméknél alszom

Nem adott nekem a jóisten hosszú combokat, nagy melleket, karcsú derekat, sem fitos orrot, hattyú nyakat, hegyes arccsontokat. A bőröm is meglehetősen problémás, a hajam kezelhetetlen, ha nincs frissen mosva, a fogaim genetikailag romlandók, a fülem elálló, az orromról meg annyit, hogy el tudnék szívni egy százas Marlborót a zuhany alatt. Mindezért cserébe viszont kaptam jó adag humorérzéket, amivel még a mostanihoz hasonló katasztrofális napokat, a mélypontok mélypontját is könnyebb kicsit átvészelni.

Negyedik nap fűtés nélkül. A nappalit sikerült az elektromos főzőlappal és a kölcsön-olajradiátorral 15 fokosról mágikus 21 fokra fűteni. Szellőztetni nem merek, őrzöm ezt a kevés kis meleget, mint a világ legdrágább kincsét. Simogatom, beszélek hozzá, marasztalom. A hidegszobaként funkcionáló hálószobába is kizárólag zsiliprendszeren keresztül lépek be: nyitom és zárom a nappali ajtaját, csak ezután nyitom és zárom a hálószobáét. Ahová igazából a ruháimért vagyok csak hajlandó berohanni, síkabátban, sízokniban, az arcomat sállal bebugyolálva. Beszaladok a 12 fokba, megragadom a gardróbban, amit csak érek és már zárom is magam mögött a hűtőkamrám ajtaját.

Eleve mosolyogtam már azon is, hogy kedden állítólag 18 fokot hoz egy melegfront, ami azt jelenti, hogy melegebb lesz kint, mint bent, úgyhogy még az is lehet, hogy a kis kerti házban húzom meg majd magam az utolsó éjszakára. Merthogy panel a cirkóba csak szerdán, addig marad a tető alatti vadkemping.

Mielőtt még hazaértem volna, elugrottam az autószerelőmhöz, mit ad isten, ott áll az exem – a gyerekem apja exem – kocsija is. Így élünk mi, ilyen kis sorozatba illő mikroközösségben. Összefutok vele a bevásárlóközpontban, a patikában, a hentesnél, a pékségben, a szupermarketben, az autószerelőnél. Amúgy a kazánszerelőt is ő szerezte, néhány utcányira lakik csak tőlünk, szerencsére tud és akar is segíteni. Előző nap a társkártyáját választottuk le az én törzskártyámról, a gyerek is velünk volt, de már annyira megszoktuk ezt a különös kapcsolatot, hogy a világ legtermészetesebb módján válaszoltunk a “miért nem akarja megtartani a társkártyát” kérdésre szinte egyszerre: mert elváltak útjaink. Az ügyintézés után kaptak tőlem egy jó nagy adag levest – a váratlanul beállt beltéri zimankó miatt elmaradt a kis baráti összejövetelem -, ma pedig érkezett az egyértelműnek tűnő, mégis hollywoodi fordulat: aludjak náluk, nehogy megfagyjak.

Elképzeltem, ahogy egy házban töltjük az estét: az exem, az ő barátnője, az exem nagylánya, az exemmel közös lányunk és én. Próbáltam végigfuttatni, mégis milyen felállásban aludhatnánk, ki készítené a vacsorát, ki altatná a gyereket, lehetnék-e őszintén szarkasztikus az asztalnál, vagy vissza kellene fogni magam, vendégként kellene-e viselkednem, vagy barátként, mosogatnék-e magam után vagy kényelmesen lekucorodnék a kanapén egy pohár borral. Pillanatra elcsábított a gondolat, hogy belekóstolhatnék a többnejűség ízébe többedik nejként – leszámítva azt a bökkenőt, hogy nekünk már csak funkcionálisan van közünk egymáshoz.

Zanzásítva a helyzetet végül a gyerekem apja exem is belátta, hogy az ötlet bár kedves, mégis születésekor halott volt.

Mosolyogtam, és arra gondoltam: a fűtésnélküliség negyedik napján megtudtam, hogy legyen bármilyen abszurd ötlete is, a gyerekem apjára mindig számíthatok.

És hogy valójában őrült vicces egy saját szappanopera főszereplőjének lenni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s