Amikor úgy volt, hogy az exeméknél alszom

Nem adott nekem a jóisten hosszú combokat, nagy melleket, karcsú derekat, sem fitos orrot, hattyú nyakat, hegyes arccsontokat. A bőröm is meglehetősen problémás, a hajam kezelhetetlen, ha nincs frissen mosva, a fogaim genetikailag romlandók, a fülem elálló, az orromról meg annyit, hogy el tudnék szívni egy százas Marlborót a zuhany alatt. Mindezért cserébe viszont kaptam jó adag humorérzéket, amivel még a mostanihoz hasonló katasztrofális napokat, a mélypontok mélypontját is könnyebb kicsit átvészelni.

Negyedik nap fűtés nélkül. A nappalit sikerült az elektromos főzőlappal és a kölcsön-olajradiátorral 15 fokosról mágikus 21 fokra fűteni. Szellőztetni nem merek, őrzöm ezt a kevés kis meleget, mint a világ legdrágább kincsét. Simogatom, beszélek hozzá, marasztalom. A hidegszobaként funkcionáló hálószobába is kizárólag zsiliprendszeren keresztül lépek be: nyitom és zárom a nappali ajtaját, csak ezután nyitom és zárom a hálószobáét. Ahová igazából a ruháimért vagyok csak hajlandó berohanni, síkabátban, sízokniban, az arcomat sállal bebugyolálva. Beszaladok a 12 fokba, megragadom a gardróbban, amit csak érek és már zárom is magam mögött a hűtőkamrám ajtaját.

Eleve mosolyogtam már azon is, hogy kedden állítólag 18 fokot hoz egy melegfront, ami azt jelenti, hogy melegebb lesz kint, mint bent, úgyhogy még az is lehet, hogy a kis kerti házban húzom meg majd magam az utolsó éjszakára. Merthogy panel a cirkóba csak szerdán, addig marad a tető alatti vadkemping.

Mielőtt még hazaértem volna, elugrottam az autószerelőmhöz, mit ad isten, ott áll az exem – a gyerekem apja exem – kocsija is. Így élünk mi, ilyen kis sorozatba illő mikroközösségben. Összefutok vele a bevásárlóközpontban, a patikában, a hentesnél, a pékségben, a szupermarketben, az autószerelőnél. Amúgy a kazánszerelőt is ő szerezte, néhány utcányira lakik csak tőlünk, szerencsére tud és akar is segíteni. Előző nap a társkártyáját választottuk le az én törzskártyámról, a gyerek is velünk volt, de már annyira megszoktuk ezt a különös kapcsolatot, hogy a világ legtermészetesebb módján válaszoltunk a “miért nem akarja megtartani a társkártyát” kérdésre szinte egyszerre: mert elváltak útjaink. Az ügyintézés után kaptak tőlem egy jó nagy adag levest – a váratlanul beállt beltéri zimankó miatt elmaradt a kis baráti összejövetelem -, ma pedig érkezett az egyértelműnek tűnő, mégis hollywoodi fordulat: aludjak náluk, nehogy megfagyjak.

Elképzeltem, ahogy egy házban töltjük az estét: az exem, az ő barátnője, az exem nagylánya, az exemmel közös lányunk és én. Próbáltam végigfuttatni, mégis milyen felállásban aludhatnánk, ki készítené a vacsorát, ki altatná a gyereket, lehetnék-e őszintén szarkasztikus az asztalnál, vagy vissza kellene fogni magam, vendégként kellene-e viselkednem, vagy barátként, mosogatnék-e magam után vagy kényelmesen lekucorodnék a kanapén egy pohár borral. Pillanatra elcsábított a gondolat, hogy belekóstolhatnék a többnejűség ízébe többedik nejként – leszámítva azt a bökkenőt, hogy nekünk már csak funkcionálisan van közünk egymáshoz.

Zanzásítva a helyzetet végül a gyerekem apja exem is belátta, hogy az ötlet bár kedves, mégis születésekor halott volt.

Mosolyogtam, és arra gondoltam: a fűtésnélküliség negyedik napján megtudtam, hogy legyen bármilyen abszurd ötlete is, a gyerekem apjára mindig számíthatok.

És hogy valójában őrült vicces egy saját szappanopera főszereplőjének lenni.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry