Közzétéve: 2017.12.06. | Kőváry Anett
Soha nem volt bakancslistám, vágyaim voltak csak, amiket szerettem volna megélni. De semmiképp sem kipipálni, mint az általános iskolai osztálykirándulásokon csinálta az osztályfőnökünk az éppen aktuális város nevezetességeivel. Látom viszont magam előtt a képet, ahogy anya ül a házunk előszobájában a kanapén, kopaszkán, lefogyva, haldokolva, mégis vidáman, és azt mondja nevetve: nem akarok én semmi mást, csak élni! Ezért mentem Izlandra. Élni. Meg egy kicsit meghalni, gondolkodni, felejteni, látni, hallani, szagolni, egyedül lenni. Meg persze a sarki fény miatt is.
Elképzeltem ugyanis, ahogy állok az óceán partján, felettem megjelenik a zöldben, sárgában és lilában táncoló sarki fény, és egyszerre megvilágosodom. Láttam, ahogy a mesés jelenség megtisztítja az agyamat, kisöpör onnan minden kételyt és kérdést, hogy a helyükre színpompásan ragyogó határozottságot és egyértelműséget töltsön.
Na, ebből annyi volt meg, hogy álltam az óceán partján a rohadt hideg szélben, ami a párával és esővel keverve kis híján kimarta a szememből a kontaktlencsét. Az mondjuk igaz, hogy addigra egyetlen kérdés maradt csak a fejemben: mi a jó istennek jöttem én ide?!
Trollok földje
Elmész megfagyni – mondta Maja barátnőm röhögve. Könnyen beszélt, napokkal előtte jött haza Ázsiából, ahová az enyémekéhez hasonló célokkal utazott. És tényleg. Álltam ott dideregve a késő esti, sarkkörközeli sötét hidegben, és egy pillanatra még annyira se értettem saját magam, mint addig. Aztán elindultam a négy-öt utcából álló Keflavik sugárútján (nem az), és váratlanul olyan boldogság járt át, hogy egy Mr. Beanre hajazo mozdulattal még a levegőbe is ugrottam.
Meseváros
Akkor érkeztem meg igazán, a repülőm landolása után kb. 2-3 órával. Azért választottam a reptér mellé épült előfővárosszerűséget, hogy ne kelljen sokat költenem a transzferre, de hamar rájöttem, Izlandon nincs olyan, hogy valamire nem költ sokat az ember. Izland ugyanis drága. Istentelenül drága. Nem úgy drága, ahogy drágának gondolsz egy másik országot, hanem annyira drága, hogy észre sem veszed, és három óra alatt elfogy az egész hosszú hétvégére szánt költőpénzed durván negyede. Pedig nem csináltál mást, csak ettél és ittál. Pizzát és egy pohár bort, előbbi – nem túlzás – alig nagyobb egy vikingtenyérnél, utóbbi legalább finom, a 300-400 százalékos adótartalmával együtt. A kiadósnak nem mondható menüért fizettem nagyjából tízezer forintot. A pultostól megtudtam, hogy a buszjegy Reykjavíkba 1750 izlandi korona, vagyis 4300 forint, vissza ugyanannyi. Úgyhogy onnantól kezdve számolgattam, eszem-e vagy nézek. Sehogy sem tudtam úgy kikalkulálni, hogy mindenre jusson, ezért az egész szombatot Keflavíkban töltöttem, hatalmasat sétáltam, fotóztam, megnéztem mindent. Szeretem ilyenkor átböngészni a szupermarketek kínálatát, látni, hogy miket esznek, miből főznek a helyiek, milyen édességeik, fűszereik, különlegességeik vannak, szóval ezzel töltöttem a nap nagy részét. Még a stoppolással is kacérkodtam, de ahhoz nem voltam elég bátor, hogy behuppanjak egy idegen autójába, pedig az országban elterjedt utazási módról van szó. Olvasgattam a kis meseszállásom meseszobájában, pihentem, elvégre ezért is jöttem.
A Geysír melletti gejzír, a Strokkur (nincs filter rajta, ilyen kék a vize)
Vasárnap buszos kirándulás következett a Golden Circle nevű útvonalon, ami elvisz a gejzírek gejzíréhez, a Geysírhez, a Gullfoss vízeséshez, valamint Thingvellir Nemzeti Parkba, ahol az észak-amerikai és eurázsiai tektonikus lemezek találkoznak, és ahol a Trónok harca első részét vagy évadát forgatták, sosem értettem ezt a sorozatot. Tekintve, hogy nagyjából 11-től délután 4-ig van csak világos, elég fürge volt a tempó, de még élvezhető.
Egyedül voltam egyedül a társaságban, volt időm és lehetőségem megállapítani, hogy minden egyes csoportos utazáson van valaki, akinek baromi idegesítő a nevetése, esetemben egy amúgy tényleg nagyon kedves és vicces angol hölgy volt az összetéveszthetetlen hang forrása.
A Gullfoss vízesés: valójában két vízesés egy helyen
Ettől függetlenül az idegenvezetős út egy ilyen helyen kivételesen hasznos, tényleg sok érdekességet megtudtunk az országról és a népről, például azt, hogy a hosszú és sötét tél miatt gyakorlatilag mindenből készítettek valaha alkoholt, és hogy minden izlandi legendában van vagy egy pap, vagy egy gyilkos, vagy egy viking, vagy egy norvég, vagy ezek tetszőleges kombinációja. Ja, és kísértetek, boszorkányok, trollok, tündérek – kénytelenek voltak szórakoztatni magukat a tök sötét télben, hát rémisztőbbnél rémisztőbb sztorikat találtak ki. Erjesztett cápahúst és bárányagyat esznek, tudják, hogy rohadtul drága ország, büszkék a focijukra és a női miniszterelnökükre, szinte mindenki beszél angolul, és soha, sehol nem ettem még olyan finom joghurtszerűséget, mint amilyen az izlandi skyr.
Skyr és szárított hal – az egyik finomabb volt, mint a másik, és ezt most szó szerint értem
Hazautazásom napján megismertem még a szálláson a gyönyörű és nagyon gyorsan, furcsa akcentussal beszélő angol lányt, Danielle-t, aki elmesélte, hogy modell volt, de egyszer leesett a színpadról, megsérült a gerince, életmentő műtétet hajtottak végre rajta, és most majdnem öt centivel alacsonyabb, mint volt, úgyhogy vége a karrierjének. De nem bánja, mert boldog, hogy túlélte, és most eljött Izlandra egyedül, de első nap összetörte az okostelefonját, ezért minden pénzét egy 3310-es Nokiára költötte, hogy valamivel azért tudjon kommunikálni. A leginkább a “Szívek szállodája” hangulatú vendégházban amúgy vasárnap estig nem találkoztam a személyzetből senkivel, maximálisan kihasználják az online világ adta lehetőségeket: miután leemelték a kártyámról a szállás költségét, e-mailben megkaptam minden fontos tudnivalót, a pontos címet, az ajtó pin kódját, a taxiköltség plafonját, és egy kedves házirendet azzal a kitélellel, hogy a randimat ne hozzájuk szervezzem, hiszen mindenki fizet az ottalvásért, ne vigyek oda ingyen senkit. Nem mintha terveztem volna, de ha mégis összeakadok a gejzír tövében egy helyes vikinggel, biztosan nem vittem volna szobára. Az én szobámba legalábbis nem.
Nagy megvilágosodásom végül nem volt, ha csak az nem, hogy vasárnap este már annyira hiányzott a gyerekem, hogy legszívesebben sírva toltam volna haza a repülőt, hogy mielőbb újra vele lehessek. Kisebb rádöbbenések lettek csak, remélem, hogy hamar összeállnak valami leírhatóvá. Összefoglalva, Izland lélegzetelállítóan csodálatos, pedig sajnos csak egy icikepicike szeletét láttam, ami garantálja, hogy visszamegyek még, amint szert nem teszek valahonnan egy szemérmetlenül nagy összegre, vagy feleségül nem megyek egy Lars Larssonhoz, vagy Erik Erikssonhoz.
Hétfőn este a gépre felszállva egyetlen kérésem volt még a mindenséghez, hogy ha már eljöttem, legalább fentről hadd lássak egy körömnyi sarki fényt. És a felszállás után ott volt, a 21A melletti ablak előtt. Sosem felejtem el azt a pár másodpercet, amikor előttem vibráltak a semmihez sem hasonlító zöldes-sárgák fények. És azt a zamatos lábszagot sem, ami pont abban a pillanatban a mellettem ülő izlandi úriember levetett cipőjéből az orromba kúszott.
Na ilyet nem láttam
Még több képet Instagram profilomon találsz.
Legutóbbi bejegyzések