Amikor anyaként először megbuktam

Sosem felejtem el azt a napot, amikor a védőnő és a gyerekorvos közölte velem, hogy el kell kezdeni a hozzátáplálást, mert a kislányomnak már nem elég az anyatej. Az első igazi kudarcom volt anyaként. Az első sokkban azt éreztem, égetnivaló anya vagyok, aki még a megfelelő tápanyagot se tudja kipasszírozni a testéből kicsinye számára. Visszagondolva nyilván vicces az egész, de tudom, rengeteg kisgyermekes anyuka élheti át ugyanezt, nekik üzenem most a partvonal másik oldaláról: no para.

Sírtam, zokogtam, hibáztattam magam, miközben csupán a gyerekem kicsattanó egészségi állapotának bizonyítéka volt az, hogy neki már több kellett. Addig is rendszeres röhögnivalót szolgáltattam a családnak, amikor könnyek közt panaszkodtam a lányom – szerintem – csapnivaló étvágyára, miközben édes kincsem alig látszott a pelenkázón a saját tokájától. (Kicsi szívem, amikor majd ezt olvasod, tudd: nekem akkor is a legszebb voltál, mikor keresnünk kellett, melyik a fejed eleje és melyik a hátulja!) Lelkesen mértem a gyermek súlyát szopizás előtt és után, számoltam, összehasonlítottam, kalkuláltam, és mindannyiszor arra jutottam, hogy a kisbabám valószínűleg éhen fog halni. Akkor kezdtem el gyanakodni rá, hogy itt bizony túlaggódás esete állhat fenn, mikor a mi drága védőnőnk – innen is köszi, Márta a végtelen türelemért – megbocsájtón mosolygott az orra alatt, valahányszor a gyerekem étvágyára és tápláltsági szintjére panaszkodtam, többnyire sírva, zokogva és üvöltve, de mindenképp hüppögve.

Aztán mindennek megkoronázásaként érkezett a hír, hogy a gyerek többre vágyik, én pedig képtelen voltam észrevenni ebben a jót, vagyis azt, hogy gyönyörűen fejlődik. Amikor végre nagy nehezen elfogadtam a tényt, és beletörődtem, hogy a lányom elfordult (rohadtul nem) az anyatejtől, lelkesen bújni kezdtem a hozzátáplálással kapcsolatos, összes létező fórumot.

Kb. így néztem ki én is

Egy kiskanál almalé, aztán kettő, három, jöhet majd hozzá lassan az almapépből egy kanál, kettő, három. Azután következhet a sütőtök, a krumpli, a cékla. Lázasan és megfékezhetetlenül kutattam fel a bioboltok bioboltját, a helyet, ahol garantáltan vegyszermentes, eu- és gyerekgyomor-komform melegházban, törődéssel, babusgatással nevelgetik a boldogzöldségeket és boldoggyümölcsöket. Amikor rátaláltam, nem eresztettem, első körben úgy egy kisközségnek két-három évre elegendő mennyiséget vásároltam fel minden ajánlott zöldségből és gyümölcsből. Úgy voltam vele, ki tudja, mikor kíván majd a kicsikém többet és többet, legyen otthon bőven mindenből.

Volt egy pont, amikor az is felmerült bennem, hogy a biogazdaságba költözünk, minek annyit vesződni a dobozolással, szállítással. Ezt végül elvetettem, de a bioáruk lassacskán kiszorítottak minket az otthonunkból, úgyhogy megkezdődhetett a legizgalmasabb része a hozzátáplálásnak: bébiétel gyártása házilag. Mert jöhet nekem mindenféle Hopp bácsi, és társai, az én gyerekem nem fog fémkupakkal lezárt zsákbamacskát ebédelni, az egyszer fix. Az a biztos és mindenmentes, amit én készítek neki. (Azóta persze rájöttem, hogy a lelkiismeretes hozzátáplálás alatt megspórolt mesterséges adalékanyagokat, valamint cukrot és minden egyebet nagyjából egy hónap alatt bepótol a gyerek, amint betöltötte a hármat.)

Tisztítottam, daraboltam, pároltam, főztem, passzíroztam, jégkockatartóba adagoltam, fagyasztottam, zacskóztam. Nem mondanám, hogy minden gördülékenyen ment, főleg, hogy már az első lépésnél, az almalé készítésénél csúfosan elbuktam. Valami olyan értelmezhetetlen konyhai ezközt szereztem be ugyanis almareszelő néven, hogy azóta is találgatom, vajon mi lehet a rendeltetésszerű használata, mert hogy nem almareszelés, az egyszer biztos. Kipróbáltam utána gyümölcscentrifugát is, igazán gazdaságos találmány, 3-4 darab almából, alig 20 perc alatt, háborús helyszínre emlékeztető konyha árán már ki is tudtam hozni két mokkáskanál almalevet.

A céklapép készítése pedig maga volt a mennyország. Azt mondták, süssem, úgy benne maradnak a tápanyagok. Sütöttem. Sütöttem hámozva, sütöttem héjában. Sütöttem darabolva, sütöttem egészben. Sütöttem boldogan, sütöttem hitehagyottan. Majd négy-öt napnyi próbálkozás után meg is lett a helyes taktika (mégiscsak főztem), amit a kislányom egy őszintén számonkérő tekintettel, és szemrehányó sírással, valamint makacsul összeszorított ajkakkal értékelt. Azóta imádja a céklát, mondjuk nem én készítem, lehet, ez a titka.

A csirkekockák voltak a kedvenceim. Volt valami izgalom, valami kulináris pimaszság abban, ahogy pépesre trancsíroztam a megfőzött húsdarabokat. Nem is értem, hogy gondoltam, hogy a vízzel higított, sótlan házi pástétomot a gyerekem majd megeszi, de eleinte kajálta. Azóta vannak már fenntartásai az állatoktól származó élelmiszerekkel kapcsolatban, ezt viszont kivételesen nem a magam számlájára írom.

Egy idő után belejön az ember

Lelkesedésem és saját magamba vetett mérhetetlen bizalmam akkor szállt tova végleg, mikor következett az étrendben a rizspehely. Én ugyanis – istenem és gyermekem, bocsásd meg nekem – nyersen adtam a lányomnak ezt a tápláló finomságot. Nem tejbe vagy vízbe áztatva, nem megfőzve, hanem nyersen, ropogósan. Egy fog nélküli, féléves körüli gyereknek. Ha létezne anyarendőrség, ez lett volna a pont, ahol bilincsbe verve, a fejemen zsákkal elvisznek egy kietlen vidék közepén álló tanyára, megásatják velem a saját gödrömet és belelöknek gondolkodni. A törvény helyett viszont csak az anyaismerősök rutinossága bizonytalanított el. Rákérdezni nem mertem, nehogy kiderüljön, mennyire hülye vagyok, úgyhogy csak elejtett mondatokból raktam össze, hogy ezt az izét valahogy meg kellett volna puhítani. Drága kiscsibém meg jólnevelten forgatgatta a szájában a kagylóhéj keménységű kis pelyhecskéket, le is nyelt talán néhányat, mielőtt a nagyját kiköpte volna. Úgy lehetett vele: ha ő adja, hát megeszem, csak tudja, hogy kell ezt csinálni.

Sajnálom, hogy akkor nem volt, vagy legalábbis nem jött szembe a Kiskanál kommandó című blog,  sok felesleges idegeskedéstől és parától megmentett volna. Mondjuk legalább így is kapok visszaigazolást arról, hogy bár belülről, real time-ban rémálomnak tűnt az egész, valójában mégsem csináltam olyan rosszul, és mennyi, de mennyi tévhittel és hülyeséggel zavarja össze a szóbeszéd, a játszótéri hírfolyam az anyákat.

Végül túléltük ezt az időszakot mindketten, mostanra jó étvágyú, nem túl nagy igényű kisgyerek lett belőle. Gyakorlatilag elélne paradicsomos tésztán és vajas kiflin, főleg, ha le tudja fojtani egy kis édességgel.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s