Mennyi ajándékot kapjon a gyerek?

Több ismerősömnél is rendszer lett mostanra abból, hogy a gyerek egy-egy ajándékot kap karácsonyra nagyszülőktől, szülőktől, nagynéniktől, keresztszülőktől. Egyszer kipróbáltuk mi is ezt a módszert, életem egyik legszívfacsaróbb pillanata volt.

Gondoltam, jó ötlet három évesen már normális értékrendhez szoktatni a lányomat, ezért tavaly karácsonykor kiadtam az utasítást: mindenki csak egy ajándékot hozzon Olíviának. Addigra az apukája már elköltözött tőlünk, így négyesben ünnepeltünk a szüleimmel. A kis fürtöske izgatottan nézegette a csomagokat a fa alatt, rárabolt a legnagyobbra és egy kicsit kisebbre. Izgatottan kibontotta mindkettőt, örült a babának és a társasnak, majd legörbülő szájjal, remegő állal kérdezte: nincs több ajándékom?! Néztem magam elé tanácstalanul, éreztem, hogy hülyeség lenne most belekezdeni az értékrenddel, a mohósággal és a megelégedettség érzéssel kapcsolatos mondandómba, csak ölelni tudtam őt, és akkor, ott megfogadtam magamnak, hogy ilyet még egyszer soha.

Az azóta eltelt egy évben folyamatosan téma volt ez az apukájával, és más szülőkkel is sokat beszélgettem a kérdésről. Kevesen voltak, akik egyetértettek a „csak korlátozva adni” elvvel, a többség a környezetemben úgy van vele, hogy amit csak lehet, megad a gyerekének – bizonyos keretek között. Vagyis nincs minden bevásárlás alkalmával új játék, de születésnapra, karácsonyra igenis kapja meg a kicsi, amit szeretne. Többen is meggyőztek arról, hogy ezzel együtt még lehet normális értékrendje a gyereknek, nem feltétlenül alakul át mindent akaró kis szörnyeteggé.

És amikor feltettem a kérdést, hogy de így hogy tanulja meg értékelni, amije van, jött a kedvesen mosolygó, vagyis inkább megmosolygó válasz: még csak négy éves.. Meg egyébként is, majd te megtanítod neki, hogy értékelje a tulajdonát. Klassz, megint rajtam a felelősség, tényleg nem megúszós ügy ez az anyaság.

Szóval annak érdekében, hogy a kislányom ne unja meg a játékait (egyébként tényleg nincs agyamenten sok neki), a banda egyik fele – Sam, a tűzoltó és az egész tűzoltóság – átköltözött apukájához, a Mancs őrjárat teljes kompániája pedig itthon maradt. Majd pár hét múlva cserélünk. Így mindennel tud játszani, ráadásul változatosan. Közben már szoktatom a gondolathoz, hogy össze kell majd szednie néhány olyan játékot, amitől már nyugodt szívvel megválik, azokat dobozba rakjuk, és odaadjuk olyan gyerekeknek, akiknek nagyon kevés játékuk van. Eddig nagyon büszkén meséli mindenkinek, hogy ő segíteni fog, és már el is kezdte válogatni a plüssállatait.

Én pedig próbálok úgy egyensúlyozni a gyermekvágyak és a racionalitás között, hogy abból egy normális lelkületű, értelmesen gondolkodó kisember jöjjön ki győztesként. Az biztos, hogy nálunk többé nem lesz csak egy ajándék a fa alatt, akárki akármit mond, ajándékot kapni minden gyerek (és felnőtt!) is szeret. Ráadásul egy négyéves vagy még kisebb gyerek álmait álságosnak tartom elintézni annyival, hogy „neki is csak az számít, hogy együtt legyünk.” A túrót, neki még igenis az számít, hogy minden nyamvadt kutya meglegyen a Mancs őrjáratból, röppakkostul, járgányostul, dzsungelszettestül.

Ej, nem lehet könnyű Mikulásnak lenni.

 

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry