Közzétéve: 2017.12.02. | Kőváry Anett
Lassan két és fél hónap telt el, de nem tudok nem gondolni anyára. Igaz, nem mindig szomorúan vagy fájdalmasan jut eszembe, hanem csak úgy, mindenféle érzelemtől és érzéstől mentesen. Csak úgy anyára gondolok. Csak úgy gondolok anyára. Persze, ha ő nincs, akkor semmilyen formában nem lehetnék egyáltalán a világon, de van az is, hogy ha ő nem hal meg, akkor most tényleg nem lennék itt.
Sokáig tartott megszeretnem a szilvesztert, az újévet. Sokáig utáltam elengedni a megszokottat, valahogy úgy voltam az évváltással, ahogy az évszám leírásával: nemcsak a kezem, az agyam is mindig nehezen állt át az újévre. Az elmúltat már ismertem, minden mozzanatát, minden vonását, minden lélegzetvételét, talán még szerettem is, de az újat előre utáltam. Féltem tőle, mert kiszámíthatatlan, kontrollálhatatlan. Nem is nagyon jártam szilveszteri bulikba, minek ünnepeljem az elmúlását valaminek, amit kedvelek, és az érkezését valaminek, amit gyűlölök.
Aztán lassacskán megbarátkoztam az üggyel, főleg azért, mert leesett, hogy tök felesleges harcolnom vele. Ha eddig nem volt senki, aki meg tudta volna állítani az idő és az évek múlását, gyanús, hogy nekem sem fog sikerülni. Úgyhogy elkezdtem úgy tekinteni az évfordulókra, mint bármelyik másik napra. Egészen tavalyig.
2016. december 31-én valamiért úgy éreztem, tényleg elmúlt egy katasztrofális év, ami pedig jön, az csakis jó lehet. Tudtam, hogy 2017 szuper lesz: az év, amikor minden sikerül, amikor anya is meggyógyul, én meg elutazom Izlandra. Még listát is írtam.
Otthon szilvesztereztünk, Olaszliszkán. Olívia pizsamában táncolt, én valami ételallergiás tünetegyüttest próbáltam leküzdeni úgy, hogy leginkább mozdulatlanul feküdtem, buliszemüvegben és szerpentinnel a nyakamban. Apa tüzet rakott a cserépkályhában, és szokás szerint nyafogtunk, hogy nincs semmi értelmes műsor a tévében. Anya felváltva nevetett Olívián és azon, ahogy a saját nyomoromat kommentáltam a kanapén szenvedve.
Eszembe se jutott, hogy az lesz az utolsó szilveszterünk együtt. Fel sem merült, hogy többé nem kívánunk egymásnak boldog új évet. Nem gondoltam, hogy az év, amiben annyira bíztam, amit annyira vártam, nemhogy nem gyógyítja meg, de elviszi az anyukámat.
A gyászfolyamat olyan, mint a DNS vagy az ujjlenyomat: ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük meg. Vannak tipikus reakciók, aztán van ezeknek a végtelen számú variációja. Nekem például ki kell beszélnem és ki kell írnom magamból. Nem bírom magamban tartani a gondolataimat, képtelenség. És jön hozzá, hogy anya nem akarná, hogy elhagyjam magam. Sőt, végtelenül szomorú lenne, ha azt látná, hogy nem élek. Szóval teszegetem szépen a dolgaimat. És itt van mindehhez a mehetnék is. Hívhatjuk menekülésnek, eltávolodásnak, élménygyűjtésnek. Menni, menni, menni, menni.
Az év második felében nem foglalkoztam a 2017-es listámmal. Eszembe se jutott. Majd miután anya elment, a gyerekem apja pedig megemlítette, hogy utaznom kellene, minden egyértelmű lett. Nekem el kell ide jönnöm. Izlandra. Ami már csak egy lépés a világ végétől. Ahol decemberben szinte egész nap sötét van. El kell ide jönnöm távol lenni. Gondolni, emlékezni, fájni, álmot valóra váltani, élni.
Itt vagyok. Köszönöm, anya.
Legutóbbi bejegyzések