December

Ki se kellett nyitni a szemünket, hogy tudjuk: havazott. Hallottuk, ahogy a hólapáttal apám a járdát karcolja, miközben megbeszéli a szomszéd Bunda nénivel, hogy jó nehéz, vizes hó esett, izgatottan pattantunk ki az ágyból és rohantunk az ablakhoz a tesómmal. Később jött Mikó bácsi a markolóval, hogy megtisztítsa az utat. Az oviban olyankor már rendszeresen havas tájat rajzoltunk fekete papírra fehér krétával. A suliban színes papírból fűzért készítettünk, a fenyőünnepre próbáltunk.  Otthon kiraktuk a csizmákat az ablakba, és hittük a csodát.

Másnap kétpofára tömtük a szánkba a megfáradt kis mandarinokat, a mogyorót, a valamiből készült csokimikulást. A Sport szeletet, a Kapucínert, a Szambát, a Bohóc csokit, a Vadász szeletet. Úgy örültünk a kevert- de inkább műszálas mesezokninak, mintha minden ajándékok ajándékát kaptuk volna. Nagyanyám néha ultragagyi Barbie-ruhákat is tett a csomagba. Nem volt adventi naptár, adventi koszorú, nem volt feldíszítve az egész ház, de jöttek lassan a képeslapok a rokonoktól, ismerősöktől, és volt szegfűszeggel teleböködött narancs az asztalon.

Suli után nagyiéknál töltöttük a délutánt. Végigugráltuk az utat odafelé, rúgtuk, tapostuk a havat, addig, amíg csatakosra nem izzadtunk a nagyanyám kötötte csősapka alatt. A kis bakterház kis konyhájában írtuk a leckét. Sistergett a Kossuth rádió, a sparhelt ontotta magából a meleget, párás is lett az ablak a karácsonyi kaktuszok mögött. Nagyi tejbegrízt csinált, nagyapa pirosra fagyott arccal hozta be az újabb öl fát, meg a kiscicákat is, ha éppen kölykezett valamelyik. Hallgattuk, ahogy tervezik a disznóvágást. Apa vagy anya jött értünk. Gyalog vagy a Skodával mentünk haza, erre már nem emlékszem.

De azokat az olaszliszkai decembereket soha nem felejtem el.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry