December

Közzétéve: 2017.12.01. | Kőváry Anett

Ki se kellett nyitni a szemünket, hogy tudjuk: havazott. Hallottuk, ahogy a hólapáttal apám a járdát karcolja, miközben megbeszéli a szomszéd Bunda nénivel, hogy jó nehéz, vizes hó esett, izgatottan pattantunk ki az ágyból és rohantunk az ablakhoz a tesómmal. Később jött Mikó bácsi a markolóval, hogy megtisztítsa az utat. Az oviban olyankor már rendszeresen havas tájat rajzoltunk fekete papírra fehér krétával. A suliban színes papírból fűzért készítettünk, a fenyőünnepre próbáltunk.  Otthon kiraktuk a csizmákat az ablakba, és hittük a csodát.

Másnap kétpofára tömtük a szánkba a megfáradt kis mandarinokat, a mogyorót, a valamiből készült csokimikulást. A Sport szeletet, a Kapucínert, a Szambát, a Bohóc csokit, a Vadász szeletet. Úgy örültünk a kevert- de inkább műszálas mesezokninak, mintha minden ajándékok ajándékát kaptuk volna. Nagyanyám néha ultragagyi Barbie-ruhákat is tett a csomagba. Nem volt adventi naptár, adventi koszorú, nem volt feldíszítve az egész ház, de jöttek lassan a képeslapok a rokonoktól, ismerősöktől, és volt szegfűszeggel teleböködött narancs az asztalon.

Suli után nagyiéknál töltöttük a délutánt. Végigugráltuk az utat odafelé, rúgtuk, tapostuk a havat, addig, amíg csatakosra nem izzadtunk a nagyanyám kötötte csősapka alatt. A kis bakterház kis konyhájában írtuk a leckét. Sistergett a Kossuth rádió, a sparhelt ontotta magából a meleget, párás is lett az ablak a karácsonyi kaktuszok mögött. Nagyi tejbegrízt csinált, nagyapa pirosra fagyott arccal hozta be az újabb öl fát, meg a kiscicákat is, ha éppen kölykezett valamelyik. Hallgattuk, ahogy tervezik a disznóvágást. Apa vagy anya jött értünk. Gyalog vagy a Skodával mentünk haza, erre már nem emlékszem.

De azokat az olaszliszkai decembereket soha nem felejtem el.