A gyászról beszélni kell

A gyászról beszélni kell. Nem a részvétért. Nem a sajnálatért. Nem azért, hogy bárki zavarba jöjjön. Hanem mert a gyász képes megbetegíteni, megfojtani, őrületbe kergetni is képes.

A gyászról beszélni kell, mert a gyászról nem merünk beszélni. Zavartan hebegünk-habogunk, közhelyeket sorolunk, butaságokkal okoskodunk, jó szándékkal bosszantunk, ha valaki gyászáról hallunk. Pedig semmi mást nem kellene tenni, csak hallgatni azt, aki a gyászról akar beszélni. Mert a gyászról beszélni kell.

A gyászról beszélni kell, mert ha nem tesszük, csak még nehezebb lesz a gyászolónak és annak is, aki segíteni szeretne. A gyász nem múlik el két nap alatt. Két hét alatt sem. És két hónap alatt sem. Azt mondják, minden egyes napot meg kell élni először az elhunyt nélkül. Az első napot a halála után, az első második napot a halála után, az első születésnapját, az első karácsonyt nélküle, az első saját születésnapunkat, amikor nem köszönt minket. Erről szól a gyászév. De – úgy tudom – a gyász utána sem múlik. Ahogy Orvos-Tóth Noémi írja, a „gyászt körbenövi az élet”. De a gyászról beszélni kell, akár minden egyes nap. És két hónap múlva és két év múlva is.

A gyászban a kiszámíthatatlanság a legnehezebb. Hogy sosem lehet tudni, a másnap milyen lesz. Meglepően könnyed, amin alig-alig jut eszünkbe az elhunyt? Vagy gyötrelmesen fájó, amibe óránként beleszakad a szív? Szomorúan tehetetlen, amikor a wc-re se tudjuk kivonszolni magunkat? Esetleg megmagyarázhatatlanul vidám, amikor cinkosan felkacsintunk az égre, mert igazából nem is hisszük, hogy ez az egész igaz? Vagy újabb pánikrohammal telik, amikor nem merünk kilépni a házból, kiszállni a kocsiból, elhagyni a várost? Vagy épp heroikusan életigenlő, amiben csak azért is megmutatjuk Istennek, sorsnak, magunknak, hogy az élet egyetlen értelme a pillanat? Vagy rettegéssel teli, amikor magunk és szeretteink halálától remegve félünk? Olyan nap jön, amikor senkihez se akarunk szólni, vagy amikor kifogyhatatlanul ontanánk a mondatokat bárki arcába? És lehet, hogy mindez egyetlen napon belül váltakozik. Azért kell a gyászról beszélni, hogy minél többen tudják meg: a gyász elmondhatatlanul ijesztő.

A gyászról beszélni kell, mert a gyász szívszakító szembesülés. A gyász megmutatja, amit persze amúgy is tudunk, hogy minden véges. A gyász aggódással és félelemmel teli felismerés.

A gyászról beszélni kell, mert a gyász megváltoztatja a személyiséget. A gyász ugyanolyan kiszámíthatatlanná teszi a gyászolót, amilyen kiszámíthatatlan saját maga. A gyász különös viselkedést is produkálhat. A gyász furcsa félhomállyal terít be mindent. Különös értetlenséget borít a gyászoló világa köré, és észrevétlenül félelemmel válaszol mindenre. Ahogy a gyász nem múlik el, úgy nem lesz már soha többé ugyanolyan a személyiség, amilyen a gyász előtt volt. A gyász más emberré tesz, ezért beszélni kell róla.

Beszélni kell a gyászról, mert a gyászban nem lehet nem gondolni dolgokra. Nem lehet pozitívnak lenni. Nem lehet túllépni rajta, nem lehet türelmesnek lenni. Nem lehet “fel a fejjel”. Nem lehet megrázni magunkat. Nem lehet erősnek lenni.

Azért is kell beszélni a gyászról, hogy irgalmat tanuljunk. Irgalmat a gyászolóval szemben. Hogy ne mondjunk neki olyat, már ideje levenni a gyászruhát. És olyat se, hogy össze kellene szedned magad. És olyat se, hogy nem látszik rajtad, hogy szenvednél. És olyat se, hogy sajnáltatod magad.

Beszélni kell a gyászról, hogy tudjunk hallgatni is a gyászról. Hogy legyen, aki megkérdezi a gyászolót, hogy van. Aki emlékezteti rá, hogy ennie kell.

Aki engedi, hogy beszéljen a gyászról.

Mert a gyászról beszélni kell.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry