Palacsinta-ügy

Sosem ment a palacsintasütés. Nem tudom, miért, valahogy kimaradt az életemből. Próbálkoztam vele párszor, anya receptje szerint, Gabi receptje szerint, most legutóbb Anita receptje szerint, de megint csúfos lett a vége. Egyszerűen nem sikerül a tészta állaga, ha az mégis megvan, akkor vagy túl sok kerül belőle a serpenyőbe, vagy túl kevés, nem áll rá a kezem, na. És tök mindegy, milyen trükköket vetek be, az én felnőttkorom már így palacsintamentesen fog eltelni. Eldöntöttem, maximum évente egyszer megpróbálkozom vele, gyakrabban nincs értelme, vagy legalábbis csak úgy, ha mindenféle hajcihő nélkül, rögtön szétosztom a tésztát: egyik fele mehet egyből a kukába, a másik meg a wc-be.
Tegnap is kísérletezni volt kedvem, lázasan, torokgyulladással, fájó szívvel és remegő kézzel. Persze, hogy megint nem sikerült, persze, hogy megint csomós lett és vastag és úgy, ahogy van, gusztustalan. Nyeltem a könnyeimet a tűzhelynél állva, hiszen milyen anya vagyok én, hogy még palacsintát se tudok sütni a gyerekemnek, amikor jött a mostanában annyira hátborzongató kérdés: „anya, mikol lesz kész?” És mivel nálunk nagyon menő dolog az őszinteség, megmondtam a kis csipogó csibémnek, hogy ebből sajnos hamarabb lesz intelligens gyurma, mint nutellás palacsinta, töredelmesen bevallottam, hogy sajnos nem fog sikerülni. Erre mindenféle hiszti és elégedetlenkedés helyett egy ölelés és egy simogatás volt a válasz, a következő mondattal kísérve: „biztosan sikelülni fog, anya és biztosan finom lesz, melt te mindig olyan finomakat csinálsz!” Akkor rájöttem, hogy mégsem vagyok annyira szar anya, hiszen a gyerekem nagy valószínűséggel tőlem tudja azt, hogyan és mikor kell másokat bátorítania.
És mégiscsak sikerült három nyamvadt palacsintát összehoznom.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry