Közzétéve: 2017.10.22. | Kőváry Anett
A nincs többé a legfelfoghatatlanabb. És az, hogy ez az egész igaz. Hetek óta járkált lábujjhegyen a halál a házunkban. Egy kicsit mégis mindannyian hittük, hogy nem, nem lehet ez a vége. Másfél hónapig küzdöttél, még az utolsó napokban is azt mondtad, “hát csak meggyógyulok”. Lehet, hogy nem így érezted, mert talán tudtad te is, amit mi is tudtunk, de nem mondtuk egymásnak. Annyira vigyáztál ránk és mi is rád. Elmentél, anya. Meghaltál.
Csak ülök itt és próbálok valami olyat írni, amit imádnál. Mindegy is volt mondjuk, mit írok, mindent szerettél, mindent lájkoltál, mindent megosztottál tőlem. Az utolsó együtt töltött éjszakánkon is megnézted a facebookot, szeretted látni mindenki boldogságát. Ezért búcsúzom itt is, ezért írom le mindazt, amit az elmúlt másfél hónapban annyiszor elmondtam neked a számmal vagy a szívemmel.
Nem voltam tökéletes gyereked, lehettem volna biztosan jobb, szófogadóbb, hálásabb. Nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, sokszor odamondtunk dolgokat egymásnak, de a vége mindig ölelés volt. Mennyire fontos volt neked az ölelés, mintha az mindent megoldana. Talán így van, nem tudom. Csak remélni tudom, hogy hallod a szívem, hogy érzed, amit mondani akarok. Annyira akartál élni.
Nem a halálra haragszom. A rákra haragszom. A rák bűzlik. A halálnak nincs szaga, de a ráknak igen. Nem is a halál ijesztő, hanem a rák. Mondjuk is, hogy a halál az élet része. A rák nem az élet része. A rák gonosz. A halál nem. A halál sok mindenre megtanít, a rák nem. Életem 35 évében nem hallottam és nem mondtam ki annyiszor a “szeretlek” szót, mint az elmúlt másfél hónapban, amióta a halál lábujjhegyen járkált a családunk körül. Neked, apának, Adriennek, Olíviának, Majának, Gabinak, Sacinak, Anitának, Jucusnak… Te is annyira szeretted őket, megvártad az unokáid születésnapját, megvártad a Gabi esküvőjét, ahová együtt kellett volna mennünk.
Én nem tudom, mi lesz most, anya. Ilyenkor mindig felhívtalak, és te mindig megnyugtattál, azt mondtad, ügyes vagy, erős vagy, megoldod, Anettkám. Ezt most egy kicsit nem tudom megoldani, mert pokolian fáj, anya. Én még nem akartam felnőni.
Most még csak furcsa és ijesztő, később lesz gyötrelmes felfogni, hogy nem vagy többé. Hogy nem hallom a hangodat, ahogy felveszed a telefont. Hogy nem tudom már megkérdezni, melyik a rántás és melyik a habarás. Hogy nem tudom megkérdezni, hogy lett mindig olyan finom, pergős a rizs, amit főztél. Hogy nem tudom elmesélni neked Olívia aranyköpéseit. Hogy nem rendezel át nekem mindent a konyhában. Hogy nem hajtogatod be szépen a ruháimat a szekrénybe, amíg dolgozom. Hogy nem kérsz meg, vigyek haza dobozt. Hogy nem röhögünk rajta, mekkora pulykát vettem karácsonyra. Hogy nem cikizzük apát együtt, összekuncogva. Hogy nem lesz 60. születésnapod. Hogy nem kávézunk többet. Hogy nem fonod már be a hajam. Hogy nem jössz hozzánk a kis virágos bőröndöddel. Hogy nem simogatsz már az apró kezeiddel. Hogy nem hiteted el velem, hogy 35 évesen is gyerek vagyok. Hogy nem énekled unásig valamelyik Republic dalt. Hogy nem mondhatom neked többé sem azt, hogy jaj, anya, sem azt, hogy jó, anya.
Cserébe itt marad a gondoskodásod; minden falat ételbe, minden simogatásba, minden ölelésbe teszek majd belőle egy kicsit. Meg az összehajtogatott ruhákba. Különösen a fehérekbe, mindig kérdezted, mitől ilyen ragyogók a fehéreim. Itt marad a vidámságod, és itt maradsz te a szám melletti mély ráncaimban, a hegyes orromban, az anyajegyeimben, a gesztusaimban, a hanglejtésemben, a szarkazmusomban.
Folytasd fent is a fanyar humort, imádni fogják!
Örökké szeretlek, anya!
Legutóbbi bejegyzések