Ébredés a szupermarketben

Átlagos kedd délutáni bevásárlás, a lányom – mint mindig – kalózkapitányt játszik a bevásárlókocsiban, mondja az irányt és arra kanyargunk a szupermarketben. Pakolom mellé a cuccokat, egyszer csak felcsillan a szeme, és a következő párbeszéd hangzik el köztünk:
– Ez mi, anya?
– Kacsamell.
– Ezt a kiskacsából vágták ki?!
– (hezitálva…) Igen…
– A kiskacsa meghalt, hogy mi megehessük??
– (lassan szégyenkezve…) Igen…
– Én nem akarok kiskacsát enni!
– Akkor ne vegyek husit?
– (szinte sírva) Nem, semmilyen állatot nem akarok enni!
– Sonkát se vegyek?
– A sonka állat?
– Igen.
– Ne vegyél sonkát.
Ezek után még kicsit ölelgette, puszilgatta a vákuumcsomagolt húst, én pedig azt hittem, múló gyerekhóbort az egész. Addig, amíg tegnap este, barátaink esküvőjén határozottan kijelentette a vacsoránál: anya, én nem eszem állatot.
A jóga első fokának egyik erkölcsi szabálya, az ahimszá, vagyis a „nem ártás” (hogy pl. nem eszünk húst), amihez én még nem voltam elég érett, de a lányom másfél perc alatt felnyitotta a szememet. Még csak négy éves, mégis a legnagyobb tanítóm.
Habár, ha jobban belegondolok, születésétől fogva az.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry