Közzétéve: 2017.10.22. | Kőváry Anett
Átlagos kedd délutáni bevásárlás, a lányom – mint mindig – kalózkapitányt játszik a bevásárlókocsiban, mondja az irányt és arra kanyargunk a szupermarketben. Pakolom mellé a cuccokat, egyszer csak felcsillan a szeme, és a következő párbeszéd hangzik el köztünk:
– Ez mi, anya?
– Kacsamell.
– Ezt a kiskacsából vágták ki?!
– (hezitálva…) Igen…
– A kiskacsa meghalt, hogy mi megehessük??
– (lassan szégyenkezve…) Igen…
– Én nem akarok kiskacsát enni!
– Akkor ne vegyek husit?
– (szinte sírva) Nem, semmilyen állatot nem akarok enni!
– Sonkát se vegyek?
– A sonka állat?
– Igen.
– Ne vegyél sonkát.
Ezek után még kicsit ölelgette, puszilgatta a vákuumcsomagolt húst, én pedig azt hittem, múló gyerekhóbort az egész. Addig, amíg tegnap este, barátaink esküvőjén határozottan kijelentette a vacsoránál: anya, én nem eszem állatot.
A jóga első fokának egyik erkölcsi szabálya, az ahimszá, vagyis a „nem ártás” (hogy pl. nem eszünk húst), amihez én még nem voltam elég érett, de a lányom másfél perc alatt felnyitotta a szememet. Még csak négy éves, mégis a legnagyobb tanítóm.
Habár, ha jobban belegondolok, születésétől fogva az.
Legutóbbi bejegyzések