Minden más lett

Nagyapámék háza a falu szélén állt, a sorompó mellett. Nagyapám bakter volt Olaszliszkán, a vasút volt az élete. „Megyek a jelzőhöz lyányom, gyössz?” – kérdezte délutánonként. Mezítláb csattogva rohantam hozzá, felpattantam az öreg bicikli csomagtartójára, egyik kezemmel a derekába kapaszkodtam, a másikkal tömtem magamba a kertből szakított napforró paradicsomot. Csurgott az édes leve le az államon, a karomon is, végig a könyökömig. A kormányon lógott a petróleumos kanna. Rettegtem, hogy egyszer a küllő a lábfejemnél fogva ránt le a bicikliről, úgyhogy a lábamat a keréktől gondosan eltartva zötykölődtem végig az utat az orgonabokrok mögött. Pár száz méter lehetett csak, de azok voltak akkor a világ legizgalmasabb kirándulásai. A temető mögötti jelzőhöz érve nagyapám a rozsdás lánccal leengedte a lámpát és megtöltötte petróleummal. Felváltva néztem őt és az annyira misztikus temetőt; mit sem tudtam akkor még a halálról.
Majd szépen lassan megismertem ezt a különös helyet: először a dédnagyanyám, majd nagyanyám, nagyapám, másik nagyanyám és most vasárnap az anyám temetésén.

Tudtam, hogy minden temető csöndes. De azt csak most tudtam meg, hogy lehet egy temető hallgatag úgy is, hogy több száz ember áll a ravatalozónál. Kevés ennél szívbemarkolóbb csönd létezik.
Rengetegen voltak, anya, tömeg volt. Miattad jött mindenki. Sokan órákat autóztak vasárnap délután azért, hogy utoljára veled legyenek. Rég nem látott gyerekkori barát, volt férj, volt edző; számomra ismeretlen, de neked biztosan fontos emberek, barátaid, rokonaid, rengetegen.
Minden úgy volt, ahogy kérted. Az a zene szólt, amit kértél, olyan virágot hoztak, amilyet szerettél volna. Fogtuk egymás kezét, ahogy te is fogtad volna.

Kemény szemekben hullott az eső a sírod fölött. Szívszaggató koppanásokkal ütötték a cseppek az esernyőket. Aztán egyszerre minden elhallgatott, az eső is elállt, amikor visszaadtunk a földnek. A fekete felhők kelet felé vonultak lassan, nyugatról utolsó erejével ránk sütött a lenyugvó őszi nap. Egyszerre csukódtak az esernyők, csönd volt megint. Egyszerre fullasztó és megható csönd, csak a pap énekelt. Széllel simogattad az arcomat. Mert ott voltál, tudom, hogy ott voltál mindenben. A tomboló esőben, a szelíd napsütésben, a sötét fellegekben, a szélben, fűszálakban, a könnycseppekben, a megadó mosolyokban, az ölelésekben. Abban a felfoghatatlan mennyiségű szeretetben. Azt mondta valaki, ugyanúgy simogattam meg a gyászolók arcát, ahogy te szoktad. Az érintésekben is benne voltál.
Soha életemben nem éreztem még annyi aggódást, együttérzést, mint akkor délután. Még a legsutább mondat is szívből szólt. Ott nem volt üresen kongó “részvétem”.

Mindenben ott vagy, anya. A temetéseden érzett különös, felkavaró boldogságban is. Mégis fáj, hogy nem talállak sehol.
Nem misztikus már a temető. Mostantól az első és az utolsó utam is hozzád vezet, ha hazamegyek.

Legutóbbi bejegyzések

Oviból család

Most lehet elrontani

Hogy létezel

Egy óvónő lánya voltam

Jó is lenne

Összes írás

Copyright 2022, Anett Kőváry